A halvisszaengedésről, avagy c&r

Magyarországon a horgászbottal fogott hal visszaengedésének témája aránylag új keletű. Néhány igazán sportszerűen horgászón kívül a többségben sokáig fel sem merült, hogy a törvényes kereten belül ejtett zsákmányból a felesleget visszaeressze a vízbe. A visszaengedés nemes gesztusa a bojlizással érkezett hazánkba Angliából, ahol szinte minden édesvízi halat elengednek a horgászok. A legyőzött hallal szembeni sportszerű viselkedés a legjobbkor jött, mert - paradox módon - akkor teljesedett ki vizeink halállományának iparszerű orvhalászata, valamint a kormoráninvázió. Jelenleg e kettősségben élünk, de sajnos a pénzsóvárság miatt sokkal több a kivét, mint a betét. A jól őrzött vizek kivételével, de különösen a természetes vizeken a halállomány erősen lepusztulóban van.

A Haltermelők Országos Szövetségének elnöke szerint a kifogott halmennyiség negyven százaléka feketén tűnik el, azaz tízezer tonna évente! Ha hozzáadjuk még a kormoránok nem sokkal kevesebb kártételét, elképesztő számot kapunk. A Dunán kívül a Balatonon a legnagyobb a gyérülés - ahol éppen a bojlisok tizedelték meg a pontyállományt. Pedig vannak olyan folyamatok, melyeknek pontosan az ellenkezőjét kellene eredményezniük. A legfontosabb, hogy az országos horgászlétszám húsz év alatt közel százezerrel csökkent, és ez a folyamat, ha lelassulva is, de tovább tart.

Ez egészséges szelekció, mely a legális természetes vízi halászoknál is csekély mértékben ugyan, de szintén megfigyelhető. Kedvezően kellene hatniuk az új, szigorúbb környezet- és halvédelmi törvényeknek is - bár betartásuk hatékonysága sok kívánnivalót hagy maga után. Megjelentek a halbő "fizetős" tavak, ahol a horgászok éhségüket könnyen csillapíthatják. Végezetül megemlíteném a hazai fehérhalfogyasztási igény megcsappanását, valamint a tengeri konyhakész termékek iránt növekvő érdeklődést. Mindezek, némi védelmet kellene, hogy nyújtsanak a halállománynak, de sajnos nem így van.

Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy ha még elenyésző számban is, de egyre többen vannak azok, akik a horgászat és a természet jövőjének féltése okán zsákmányukból többet-kevesebbet visszaengednek. Számuk még messze nem tudja ellensúlyozni a sok kapzsi pénzhorgászt, hűtőtömködőt, de valami azért elkezdődött... Sajnos a jelenlegi gazdasági helyzet sem kedvez eme örvendetes, sportszerű szemléletnek. Éppen ezért néhány, a hal visszaengedését szorgalmazó barátommal leültem beszélgetni - talán az ő példájuk segít az emberi gyarlóságon felülemelkedni.

Farkas Szabolcs, legyezőválogatott, szenvedélyes pergető horgász

- A nagytestű halakat mindig visszaengedem, mert méretüknél fogva többet szaporítanak. A zsírosabb húsú fajok gasztronómiai értéke egyébként is csekély. Családom egy kétkilós halat képes megenni frissen. A fagyasztott hal húsát nem kedveljük, ezért ha három darab kettes süllőt fogok, kettőt visszaengedek. Én a Nagy-Dunán horgászok javarészt és ott azt tapasztalom, rohamosan csökken a halak száma, ezért a jövőre gondolva ennyit tudok tenni érte. Egy dunai nagy süllő már annyi mindenenment keresztül - pl. szennyezések, áramozás, horogra akadás, stb. - csak nem én leszek az elpusztítója! Bízom benne, hogy az ekkora példányok, óvatosságukat, ellenálló képességüket is átörökítik utódaikra. A kisfiamat is erre a környezettudatos szemléletre tanítom, például a napokban fogott egy kilóhúszas csukát lékről és babusgatva engedte vissza.

Király László, bojlis horgász, valamint perget és úsztat is

- Mivel a bojlizásnál több megengedett, mint a sportszerű horgászmódszereknél (behordás, több bot, önakasztás, stb.) úgy érzem, eleve nem illik elvinni az így fogott halat. Imádom a halászlevet, de akkor nekiállok úszózni és ha fogok egy családi méretű példányt, azt megfőzzük, de a többit elengedem. Amikor elkezdtem bojlizni, mindjárt az elején fogtam egy húsz kiló felettit. Életem legnagyobb hala volt, de nem tudtam helyben megmérni, így hazavittem. Azóta is bánt a lelkiismeret... Egyébként én nem a bojlizásnál kezdtem visszaengedni a halat, jóval előbb. Imádtam annak idején keszegezni. Hurcoltam haza a vödörnyi keszeget Rószi néninek, Karcsi bácsinak és másoknak, de ők fanyalogva belenéztek a vödörbe: "ponty nincs, akkor nem is kell" - húzták el a szájukat. Akkor lebőgve megkérdeztem magamtól, minek is öldösöm én le szegény pikkelyes barátaimat. Azóta nincs senkinek se keszeg, se ponty, nekem többet ér a hal, ha a vízben van! S mondanék pár szót, ha már a témánál tartunk, magáról a halé visszahelyezéséről is. Sokszor látom, hogy még a méret alatti halat se becsülik annyira, hogy tisztességesen bánjanak vele. Úgy hajítják vissza, majd' ki csattan szegény retúrnak a mája, amikor vizet ér, vagy a kövezetre esett halat lábbal rugdossák vissza. Próbáljunk emberségesen bánni a hallal! Tároláskor kerüljük a ritka szemű hálót, ami megkopasztja a halat, s a kisebbeknek szétvágja a kopoltyúját.

Orbán István, megszállott nagyhalazó

- Bevallom őszintén, ifjabb koromban elhoztam én sok halat, de akkor még volt miből, vitte mindenki, mégse látszott meg a vizeken. Aztán többször előfordult, hogy tele hallal hazajövet eltelefonáltam kétezer forintot, mire rá tudtam sózni valakire például egy tízkilós amúrt, de még az is fanyalgot, hogy nincs megpucolva. Büdös lett a kocsi, házhoz kellett fuvarozni holtfáradtan, dugóba kerültem, szóval csináltam magamnak a bajt. A problémák mellett egyszer csak rájöttem, sem a természet, sem a halak nem arra vannak kitalálva, hogy én pusztítsam, hanem hogy gyönyörködjek bennük, szórakozzak velük. Ha széthordjuk másoknak a halakat, hiába tanítjuk meg gyermekeinket a pecára, nem marad már nekik semmi. A horgászat és a halászat technikailag ma már olyan fejlett, hogy a halaknak nincs esélyük a túlélésre, a sorsuk, a jövőjük a mi kezünkben van, és nekünk nincs jogunk elvenni az életüket. Ma már a horgászatban pergetéskor néhány ráverés, úszózáskor néhány emelős kapás jelenti számomra igazán az örömöt, no meg egyszer-egyszer egy kis birkózás, ha nagyobb hal akad. Ezektől jó igazán a peca, nem pedig, hogy dicsekedve széthurcoljam vagy felfaljam a szórakozó partnereimet. catch and release

Kollman Tibor, pergetőspecialista

- Régen sok halat fogtam, ma sokkal több időráfordítással, tapasztalattal és csúcstechnikával alig-alig. A halak szemlátomást, ijesztő tempóban fogynak, legalábbis a Dunán, ahol én horgászom. Valamit tenni kell. Nekünk, a vadászokkal ellentétben, megadatott, hogy úgy is élvezhessük a zsákmányszerzés örömét, hogy megkíméljük a horgunkra akadt állat életét. Én ezt meg is teszem a jövő érdekében. Nekem annyi örömöt okoztak már a halak, egy-egy alkalomtól eltekintve, nem kívánom elvenni az életüket. Bevallom, halat pucolni is rettentően utálok, de ez mellékes szempont, egyszerűen sajnálom elpusztítani a szebbnél szebb harcsákat, süllőket, csukákat. Minden egyes példány visszaengedésénél arra gondolok, hogy a sors talán hálából évek múltán a horgomra vezérel néhányat a megkíméltek szaporulatából, így válhat a ma könyörületessége a jövő örömforrásává.

Csikos Lajos, paducspecialista

- A kilencvenes évek elejéig - kis túlzással - annyi halat fogtam, amennyit csak akartam, ma egy-egy kivételes naptól eltekintve a tizedét se. Úgy érzem, valamit tennem kell, hogy afolyamat ne romoljon tovább. A balatoni nyaralások kivételével haltartó nélkül járok horgászni. Tavaly oda se nagyon kellett, annyira nem volt hal. A szák ledörzsöli a halakról a nyálkaréteget, a pikkelyeket, és hiába engedjük vissza a horgászat végén, már sok sérülést, szenvedést okozunk, melyekből könnyen halpenész és egyéb betegségek keletkezhetnek. A dévérek bőre a nyomáskülönbségtől kipattogzik és vörhenyes lesz. A legkíméletesebb ezért, ha azonnal visszaengedjük a horogról leakasztott halat. Az én családom éves szinten megeszik hat-nyolc pontyot, pár süllő és néhány kiló keszeget - több halat minek pusztítsak el? Az igazi öröm úgyis a megfogásuk. Szeretném, ahogy most Ádám fiam fogja mellettem a halakat, majdan az unokám is mellénk ülne, és együtt élveznénk, milyen örömteli foglalatosság a horgászat.

Székely Zoltán

Forrás: Igyhorgaszunk.hu