A halottébresztő ember egy vadonatúj Toyota Pickup mellett fekvő, hullának látszó nő feltámasztására készülődött, miközben mikrofonba hirdette az igét. Udvardy helyi csemegeként árult, pálcikára tűzött karamellizált óriás csótánnyal a kezében vigyorogva állapította meg, hogy a műsor playbackról megy: egy órával korábban egy másik figura próbálkozott az élesztéssel ugyanezen a hangon.

Bangkok a maga módján várta az ünnepeket. A királyi palota melletti ligetet furábbnál furább mutatványosok lepték el, errefelé nem jártak turisták, csak a helyiek bolyongtak a vurstliban, és csodálkozva méregettek kettőnket. A park szélén ingyenes szabadtéri mozi üzemelt, a Casablancát játszották egy öreg vetítőből, a filmet egész családok nézték plédeken ülve. A ligetet ölelő körúton csenevész lánykák árulták magukat, mázsás futtatóik a fák közül felügyelték az üzletet ­ a város nem hazudtolta meg hírét. Emeletnyi hangfalerdőkből dübörgött a helyi techno, a legutolsó mutatványosnak is ­ legyen az körhintás, zsonglőr vagy céllövöldés, akinél klasszikus faágas-csúzlival és darts nyilacskákkal is lehetett léggömbre lőni ­ olyan hangosítása volt, amilyen nálunk még egy befutott kisvárosi rockzenekar legmerészebb álmaiban sem szerepel. A dodzsemes sátor egyik oldala csak hangfalakból állt, akinek nem jutott jármű, vagy nem volt pénze, táncolt, pontosabban feltartott kézzel vonaglott a dübörgő zenére, mintha egy apokalipszist szimuláló számítógépes játék utolsó pályájára tévedtünk volna, a virtuális pokol kapuja elé.

Éjfél körül indultunk vissza a hotelbe egy-egy Singha sörrel a kezünkben, útközben vettünk két adag pirított szöcskét, de már az első lába megakadt a torkomon. A hotel kapujában a hamis-CD-árus srác záráshoz készülődött. Leültem mellé, hogy befejezzem a sörömet, miközben kínálatát böngésztem. A srác a hangfalak mögül ­ mert neki is jutott vagy hat darab­ egy horgászbotot húzott elő. ­ Megyek a folyóra, ilyenkor harap a catfish. Kezébe nyomtam a szöcskéket. ­ Próbáld meg ezzel! ­ ajánlottam, de a fiú néhány szárított békát húzott elő a zsebéből. ­ Ez az igazi. ­ mutatta. ­ Vannak itt halak ebben a koszos folyóban? ­ érdeklődtem, de közben eszembe jutott, hogy nálunk is mennyien horgásznak az Erzsébet-híd lábánál az Ördögárok bűzös kloákája mellett. ­ Akad néhány kisebb, ­ válaszolt a srác ­, de igazán nagy catfisht a Mekongban lehet fogni, némelyik háromszáz kilósra is megnő.

Néhány nappal karácsony előtt a Mekong partja mellett, Laosz régi fővárosa, Luan Prabang főutcáján reménytelennek tűnő szálláskeresés közben betértünk kifújni magunkat  a számos vendéglő egyikébe. A várost elözönlötték a  karácsonyi őrület elől menekülő külföldiek,  a vendéglőben is üldögélt néhány ismerős a buszról, egy  német anyuka hét éves forma kislányával, egy  francia házaspár, aki négy gyereket próbált az asztalnál tartani, és egy nyugdíjas holland orvos fiatal thai barátnőjével. Forralt bor, akadt meg a szemem az angol nyelvű étlapra csempészett magyar szavakon. Érdeklődésünkre  rövidesen megjelent Chan, a tulajdonos, a közgázon tanultam Budapesten, fedte fel a forralt bor valószínűtlen rejtélyét, ez a jel a idetévedő magyarok számára, a feleségem Erzsi is magyar, mindjárt szólok neki. A szomorkás tekintetű Erzsi, gyönyörű 4 éves kislányukkal  Annával tényleg befutott a hírünkre. Nemsokára lesz  egy tradicionális lao  színházelőadás a királyi palotában, gyertek el, invitált Chan. Tud valamelyőtök gulyást és halászlevet főzni, tudakolta Erzsi, Udvardy szakács szakmája ellenére vonakodott, én tudok, de inkább pörköltet mint levest, feleltem. Holnap nem készítenél nekünk? Megkapod a konyhát és kapsz két embert. Igen, ha szereztek nekem holnaputánra egy horgászbotot, alkudoztam, az üzlet megköttetett, másnap hajnalban már a piacon kezdtünk, számomra ismeretlen, rondábbnál rondább halalak között kerestem a megfelelőket,

egy harcsaforma, de csukafogazatú halat mustrálgattam, catfish, magyarázta lao kísérőm, a Mekong északi folyásán háromszáz kilósra is megnő. Itt a speedboat kikötő mellett lehet fogni, a várostól északra, 20 km-re. Legnagyobb problémát az őrölt pirospaprika beszerzése okozta, csak méregerőset találtunk, az egész szájpadlásom lángolt a kóstolgatástól, enyhítésképpen több liter paradicsomsűrítményt vetettem mellé. Visszaérkezve kiosztottam a feladatokat, az egyik fiút  nehezen tudtam rávenni, hogy ne bárddal pucolja a halakat, ettől eltekintve gördülékenyen folyt minden. Meglepődtem, milyen jó érzés konyhafőnöknek lenni, néha kimentem a kék kötényemben, végigmértem a vendéglőt, mintha az enyém lenne, a betévedt turisták láthatóan nem tudták hova tenni, ahogy sajátos angolságommal irányítgattam a személyzetet, Chan csak mosolygott, később ott is hagyott, ketten maradtunk főnökök a főpincérrel. Délután már kint volt a tábla az esti specialitásról, estére sorban állt Luan Prabang összes német turistája magyar halászlére várva. Erzsi is megérkezett a horgászbottal, csak akkor kapod meg, ha azt mondhatom nekik, én főztem, mondta kóstolás után a trópusi halakból összekotyvasztott lét, ez olyan, mint Magyarországon dicsérte Chan is. Nem gondoltam, hogy halászlevet eszünk karácsonyra, bámult Udvardy a keleties asztali halászlét tartó edényre, amikor átadogattuk egymásnak jelképes ajándékainkat, én közben büszkén méregettem a tányérjukat  kenyérrel kitörlő németeket. 

Másnap reggel bérelt motorral, némi halhús csalival és az éjszaka használhatóvá tett horgászbottal a zsákomban indultam megkeresni a speedboat-kikötőt. Ez a valószínűtlen vízi jármű egy törékeny, fából készült kenutestre biggyesztett bivalyerős motor segítségével akár 70-80 km/órás sebességgel is képes száguldozni a zátonyok között, és leginkább a jó szerencsén múlik, hogy melyik ér célba egészben. Utam az őserdőn keresztül vezetett, végig a folyóparton a kikötőhöz. Pár kilométer után már szilárdan hittem, hogy tudok motorozni (a kölcsönzőnél ugyanis bölcsen elhallgattam, hogy ez az első próbálkozásom). Néha megálltam a parton egy-egy speedboat-roncs mellett, de ott rozsdásodtak a pálmák alatt az „Apokalipszis most”-ból ismerős amerikai naszádok vázai is. Motoros-tudásomba vetett elbizakodottságomnak egy csapásra véget vetett, amikor egy rosszul bemért kanyarban beleszálltam az útmenti rizsföld sövénnyel takart drótkerítésébe. A közeli buddhista kolostorból kirohanó szerzetesek ráncigáltak ki a bozótból. A motor rosszabbul járt nálam, de még működött, szemben a kettétört horgászbottal. Reményt vesztve fordultam vissza, hogy egy szerelőt keressek, nem akartam a hazaútra szánt pénzt a kölcsönzőnél hagyni. Végül a város határában, egy depóban sikerült megalkudni egy lao sráccal, hogy tíz dollárért megcsinálja a motort. Éppen a csomagtartó kosarat kalapálgattam, amikor a holland orvos és thai barátnője fékezték le kerékpárjaikat a műhely előtt, ugyanazok, akik az előző napi főzésemet is megmosolyogták. ­ Maga minden szakmát kipróbál? ­ Valamiből az utazásaimat is fedeznem kell. ­ feleltem kelletlenül. ­ Speedboat? ­ kérdezte a thai lány az összehorzsolt arcomra mutatva. ­ Nem, ez csak motorbicikli. Speedboat holnap lesz. Kivártam, míg besötétedik, és csak akkor vittem vissza a kipofozott motort. Udvardy, aki közben az óriás vízeséshez, a környék legjelentősebb turistalátványosságához ment motorral, Chanék vendéglője előtt várt. ­ Rohadt nagyot estem, nem merem visszavinni. ­ mutatott a törött lámpájú járműre. ­ Catfisht fogtál? ­ Nem, a catfishek ma megúszták. ­ szedtem elő a zsákomból a törött botot. Udvardy két órás alku után végül ötven dollárt hagyott ott a kölcsönzőnél, az enyémen szerencsére nem vett észre semmit, de a másnapban nagyon szúrósan méregetett, amikor arra sétáltunk. Chan este jót mulatott a történteken. ­ A kölcsönzős megérdemelte, egy sunyi thai, a szeme sem áll jól, náluk csak a kínaiak rosszabbak. ­ tudtunk meg néhány fontos részletet a környékbeli népek viszonyáról.

Aznap este elbúcsúztunk tőlük, indultunk délre Kambodzsa felé. A thai-lao határon, a Barátság-híd lábánál a wientianei piacról kimenekített levesteknősök szabadon engedésével köszöntünk el a Mekongtól. A tuk-tuk sofőr, aki életveszélyes járgányán kiszállított bennünket a hídhoz, döbbenten figyelte, hogy mit csinálunk, miután megállítottuk egy életnagyságú porcelán kutyákat áruló, kínai lerakat mellett. ­ Szerintem ehhez a hídhoz a laók csak a barátságot adták, ­ állapította meg Udvardy, amikor átzötyögtünk rajta ­ de azt is csak azért, hogy a prostikat áthozzák a dzsipjeiken. Az ablakon keresztül az egyik árus pálcikákra húzott egészben megsült kiskacsákat akart ránk sózni búcsúzóul.

Két hét múlva, a hazaindulás előtti utolsó bangkoki esténken visszatértünk a vurstliba néhány fényképet készíteni. A mutatványosok és a mozi helyén gyerekek fociztak, nyomát se találtuk a kavalkádnak. ­ Szerintem álmodtuk az egészet, ­ bánkódott Udvardy ­ a halottébresztő embert és a dodzsemet is. ­ És catfisht sem sikerült fognom. ­ szomorkodtam én is. Egy marék szöcskét profin ropogtatva visszaballagtunk a hotelhez csomagolni.

Bodolai László